AFS - egyéni ösztöndíj

Mint azt sokan tudják, iskolánk több külföldi partneriskolával áll kapcsolatban, többek között a németországi Urspringschule-val. 2007-ben az Európai Unió kezdeményezésére indult egy kísérletprogram, melynek fő kérdése az volt, hogy partneriskolák képesek-e egymás között hosszabb cserediákprogramot lebonyolítani?! Ez úton került meghirdetésre egy fél éves program, ami a résztvevő diákok számára költségmentes, mindent az EU áll valamint még némi támogatást is biztosít „zsebpénz" néven. Több jelentkezési lap kitöltése valamint egy válogatás után végül kaptam a telefonhívást, hogy én vagyok az a szerencsés, aki a Xantus diákjaként fél évet (5 hónapot) tölthet a német partneriskolában, fogadócsaládnál.

Urspringschule egy speciális iskola, helyesebben internátus, Schelklingen város szélén. Egy hatalmas zöld övezetet kell elképzelni ahol több kisebb-nagyobb épület, egy templom, egy lovarda és egy tornacsarnok van. Az épületek nagy részében tanárok és diákok laknak a többiben pedig a tanórák zajlanak. Ezek a bentlakásos diákok 2 hetet töltenek itt, aztán haza utaznak egy hétvégére, majd visszajönnek újabb 2 hétre. Minden lakóépületnek van egy neve és mindegyikhez tartozik legalább egy, ún. mentor. Ők azok a felügyelők, akik itt a gyerek „szüleit" helyettesítik. Ha bármi probléma van, hozzájuk kell fordulni; ők ellenőrzik le, hogy kész van-e a házi feladat és persze ők jönnek 10 órakor villanyt oltani.

Szeptember 5.-én négy másik magyar diák társaságában könnyes búcsút vettem a családtól és barátoktól, majd 2 órás repülés után leszálltunk Berlinbe, ahol önkéntesek vártak minket, valamint a többi ország cserediákjai: olaszok, finnek, franciák és egy észt lány. Az első 2 napban egy orientáción vett részt mindenki, Magdeburghban. Itt megpróbáltak felkészíteni minket az elkövetkezendő 5 hónapra - az új környezetre, idegen családra, ismeretlen nyelvet beszélő emberekre!

Szeptember 8.-án mindenki nagy levegőt vett, vonatra szállt és elutazott a fogadócsaládjához. Az igazat megvallva, borzalmasan indult németországi kalandom, kezdve azzal, hogy 8 órát kellett vonatoznom, 3x átszállni a 30kg-os bőröndömmel és a táskáimmal. Ha ez nem lett volna elég az utolsó csatlakozásomat lekéstem, ott álltam egy vad idegen városban (Ulmban), a vonatom sehol, németül meg se merek szólalni és fogalmam sincs, hogy mit csináljak... Feldolgozva az első traumát, megerőltettem magam és végül sikerült megoldanom a helyzetet, megérkeztem Schelklingenbe.

Ezután jött a második sokk, ugyanis a család, aki elvileg fogadott volna engem, 1 nappal az indulásom előtt visszalépett. A megoldás az lett, hogy 2 hétre elhelyeztek az iskolában, a többi bentlakásos gyerek közé. Ebben az volt a rossz, hogy beraktak tök egyedül egy egy-személyes szobába...ekkor volt az, hogy HAZA AKAROK MENNI, de szerencsére megérkezett a megmentőm, Kriván Ramóna tanárnő. Azt hiszem, valami isteni csoda volt az, hogy az ex-osztályfőnököm pont abba a suliba kezdett el tanítani szeptembertől, ahova én is kerültem. Nagyon nagy segítség volt, hogy ott volt nekem, folyamatosan támogatott, mindenben segített, amiben tudott. Az első pár nap nehézsége után egyre jobban kezdtem beleszokni az ottani dolgokba, kezdtem emberekkel megismerkedni és a 2. héten már szinte teljesen jól éreztem magam annak ellenére, hogy a némettel még akadtak gondjaim.

Időközben találtak nekem egy új fogadócsaládot, akikhez a 2. hét után, szeptember 22.-én kerültem. A családban 2 gyerek volt, akik mindketten Urspringschule-ba jártak: Julia (16) és Max (14). Az elején persze náluk is nagyon meg voltam ijedve, de mindenki nagyon kedves volt velem. Sylvia és Peter végig úgy kezeltek engem mintha a saját gyerekük lennék. Az anyuka ugyanúgy mosott és vasalt rám, mint a sajátjaira. Mivel nem lehetett hazajönni a program ideje alatt, így a karácsonyt is velük töltöttem és itt sem éreztem azt, hogy kilógok. Hozzám is jött a Jézuska, rengeteg szép ajándékot kaptam, még a német nagyitól is!

Az iskolában kiváltságos helyzetem volt, mivel nem kaptam jegyeket, mondhatni azt is, hogy csak melegedni jártam be a suliba, na meg persze, hogy tanuljam a németet. Az osztályom is nagyon nyitott volt felém, hamar befogadtak és ők is mindenben segítettek. Tanulni mindig csak annyit tanultam, amihez kedvem volt, de mentségemre szóljon, hogy az órán írt vázlatokat otthon mindig szorgalmas kiszótároztam és az ismeretlen szavakat megtanultam. Egyre jobban fejlődtem németből, azt hiszem, hogy talán 3. hónap után értem el azt, hogy már nem kellett gondolkodnom azon, amit mondok, viszont mindenképpen kellett még az a +2 hónap ahhoz, hogy gyorsan, folyékonyan beszéljek. Állítólag már olyan gyorsan hadarok németül, mint magyarul!

El kell mondanom, hogy miután a Götz-Kottmann családhoz kerültem, egyszer sem voltak olyan gondolataim, hogy haza mennék, még a 18. születésnapomon sem, ami szintén a kinti időre esett. Nagyon-nagyon jóba lettem a szülőkkel és a gyerekekkel is, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és Julia a nyáron meg is látogatott engem, itt Magyarországon. Az iskolában is nagyon sok barátot szereztem és felejthetetlen emlékek fűznek ehhez a fél évhez.

Ha 1 szóban kéne megfogalmaznom, azt mondanám: VISSZAMENNÉK!

Zajacz Krisztina
13.D